Arab tavasz vagy rosszkedvünk tele?

Dorosz Dávid

2012
09/17

Az igazat megvallva 2011 tavaszán kérdőjeles volt, hogy az arab tavasznak elkeresztelt népi felkelések valójában milyen változást fognak hozni a térség életébe. Annak mindenképp örülni kellett, hogy megjelent valamilyen politikai alternatíva a sokszor évtizedek óta hatalomban lévő, korrupt rezsimekkel szemben. Másfél évvel visszanézve a kép vegyes, de a térségre legyinteni, elengedni nem szabad.

benghazi-2_libya_2337010b-qpr.jpg

 

Eleinte a híradásoknak köszönhetően a figyelmünk középpontjában főleg azok a nagyvárosi, szekularizált, a mozgósításhoz modern netes technikákat alkalmazó fiatalok kerültek, akik számtanilag a társadalom kis részét alkotják. Mindenhol Kairó, Tunisz, Bengázi stb. szerepelt a hírekben, miközben a vidéki elszegényedett, munkanélküli, kifejezetten alacsony átlag életkorú tömegekről nem esett sok szó. A városi fiatalok forradalmat ki tudtak robbantani, de választást nyerni már egy nagyon más dolog.

A felkelések első hullámát viszonylag vegyes hónapok követték, mindegyik érintett országban másképp zajlottak le az események, nem beszélhetünk egységes forgatókönyvről.

Egyiptomban eleinte úgy tűnt, hogy sajnos ugyanaz a katonai rezsim marad uralmon, csak a jó öreg Mubarrakot és kis családját szedték le a tábláról. Többszörös neki gyűrkőzés után végül úgy alakult, hogy a parlamenti választásokat agyonnyerő Muszlim Testvériség jelöltje Mohamed Morsi vitte el az elnökséget is. Jelen pillanatban is egy libikóka helyzetben próbál a pozícióit féltő katonaság mellett kormányozni. Magáról a Muszlim Testvériségről is megoszlanak a vélemények: bár sokat mérséklődtek az utóbbi időben (ld. Morsi nyilatkozata Izraelről), még mindig kétséges mit tennének a teljes hatalom birtokában. A szekuláris, városi pártok nem tudtak igazán áttörést elérni.

A líbiai storyt mindenki ismeri, sajnálatos módon látványosra sikeredett. Igaz nemzetközi légi támogatással végül sikerült az Mohammer „őrült kutya” Kadhafit megbuktatni, de addig nagyon sokaknak kellett az életükkel fizetniük egy vesztét érző diktátor őrületéért. Az olajkészletek miatt gazdaságilag jobb, a törzsi ellentétek miatt politikailag nehezebb jövő nézett ki az országnak.

Egyiptomhoz hasonlóan Tunéziában is iszlamisták nyerték az első választásokat. Hallva ezeket a híreket sokakban felmerült a demokrácia paradoxon lehetősége: a nagy nehezen kivívott demokrácia első szabad választásain olyan erők győznek a nép akaratának megfelelően, akik előbb-utóbb megszüntetik a demokráciát. Ez volt évtizedekig az érvelés a nyugati és főleg amerikai kormányok részéről, miért kell vállalhatatlan diktátorokat támogatni. Azért, hogy nyugi legyen, meg jöjjön az olaj – hangzik még ma is gyakran a válasz. Bizonytalanság, bizalmatlanság volt érezhető majd minden megnyilatkozásban, nem is beszélve arról, hogy sok országot a gazdasági válság alapból befelé fordított.

Ebben a helyzetben került ki az a valójában kifejezetten primitív, maximum Z-kategóriás Mohamed paródia film az internetre. Elég hamar elkészült az arab szinkron hozzá, és a pokol elszabadult. Ez újra előhozott olyan hangokat, melyek az egész arab demokratizálódást humbugnak tartják. Félő, hogy ezt a jó folyamatoktól történő elfordulás követi.

Ez pedig kifejezetten veszélyes. Veszélyes, mert minden demokratikus változást támogatni kell a térségben. Lehet, hogy sok helyen iszlamisták győztek, lehet, hogy sok mindenben nem a klasszikus montesquieu-i alapon szemlélik a demokráciát, de az biztos, hogy ha hátat fordít nekik a külföldi partnerek sora, az csak a rossz tendenciákat erősíti. Ezért sem engedhetjük, hogy a szélsőséges terroristák félre vigyék a figyelmünket, ellentéteket szítsanak a kultúrák között. Mert ez a céljuk. Mert ami a szemünk előtt zajlik, az Nasszer feltűnése óta a legfontosabb fejlemény az arab világban. Ez egy óriási lehetőség. Közös felelőssége a Nyugatnak, hogyan él ezzel.

Meg próbálja a lehető legtöbb segítséget megadni, jó példával támogatni vagy hagyja, hogy kölcsönös bizalmatlanság ismét győzzön? Végre igazán nekifekszik az egész térséget megmérgező palesztin-izraeli konfliktus megoldásának vagy érdektelenül nézi, mire jutnak a még gyenge demokratikus kormányok, mozgalmak?

Segítünk az arab tavasznak vagy hagyjuk, hadd jöjjön rosszkedvünk tele?

És közben Szíriában százak halnak meg naponta…

 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz Dorosz Dávid Facebook-oldalához!

Szólj hozzá!

Címkék: demokrácia közel-kelet külügy Címkék USA

A bejegyzés trackback címe:

https://doroszdavid.blog.hu/api/trackback/id/tr324783967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.